2013. október 21., hétfő

Egri Lajos: A drámaírás művészete

Egri Lajos: A drámaírás művészete

 

Az Irodalmi boncasztal három éve megígérte, hogy amint hozzájut Egri Lajos valamelyik írástechnikai könyvéhez, azonnal beszámol róla. Hatvan év késéssel végre magyarul is megjelent, ezért szeretnénk minden írással foglalkozó blogolvasónkat arra buzdítani, hogy vegye meg, mert megéri. Hogy miért is? 
 

 Annak ellenére, hogy a könyv több mint fél évszázados (a magyar fordítás az 1960-as, szerző által átdolgozott és frissített kiadás alapján készült), a benne foglaltak egy fikarcnyit sem tűnnek avíttnak, túlhaladottnak. Köbli Norbert fordítása hűen visszaadja az eredeti világos és lényegretörő magyarázatokat, és megfelelő szakszavakat talált az azóta már elterjedt terminológiára (premissza, válság, támadáspont, átmenet). 

A könyv a drámaírással foglalkozik, és példáit is a színház világából hozza (nem csupán a jó, de a hibás darabokat is kielemezve) ám a lefektetett szabályok ugyanígy érvényesek a regények és filmek szerkezetére. Egri Lajos újítása abban rejlik (és ezért válhatott könyve alapművé), hogy az addig uralkodó arisztotelészi drámai vezérelvet (a cselekmény fontosabb, mint a karakter) újra cserélte, melynek alapja a premissza és a karakterek egysége. A cselekmény szerinte a karakterek közötti ellentétekből fakad, és akkor lesz teljes, ha követi az írásmű premisszáját (korábban írói ígéretként is emlegettük). 

A könyv elsőként tehát a premissza fogalmát határozza meg, és példákat hoz arra is, mi történik, ha ez a premissza nem világos, vagy ha egyszerre több premisszát próbál az író teljesíteni. A következő részben kerül sorra a karakter, mint az írásmű velejét adó elem. Számomra a könyvnek ez a része tűnt a legjobban kidolgozottnak és legvilágosabbnak: a karakter szerkezetének, környezethez és más karakterekhez fűződő viszonyának és fejlődésének boncolgatásán túl egyértelmű definíciókat és magyarázatokat hozott (és felismertem az alapelveket, amelyeket Orson Scott Card kibővítve tárgyalt a Characters and Viewpoint című munkájában). A következő rész a konfliktusokkal foglalkozik: először a cselekvés eredetét kutatja, majd példákat hoz az alapvető négy konfliktustípusra (statikus, ugráló, erősödő, sejtető), és felrajzolja a válság, tetőpont és megoldás ívét (crisis, climax, resolution). Az utolsó rész már a korábban lefektetett alapelvekből fakadó részkérdésekkel foglalkozik: a párbeszéddel, a szereplők megjelenésével és eltűnésével, az expozícióval és a melodrámával (valamint a zsenialitással és azzal, hogy miért aratnak rossz művek is sikert). 

A könyv sajtótájékoztatóján a meghívott előadók elsősorban a forgatókönyvírást emelték ki, mint az Egri Lajos munkájából leginkább profitáló művészeti ágat, ami sajnálatos, mert így elsikkadt az üzenet, hogy valamennyi írónak érdemes lenne kezébe vennie, forgatnia – aki maga már tud írni (már ha ez egyáltalán elmondható arcpirulás nélkül), az bólinthat a világosan összefoglalt alapelvekre, amelyeket tudatosan vagy tudat alatt maga is követ; aki pedig még csak csiszolja tehetségét, támpontra lelhet, hogy kijavítsa hibáit.
A könyv a Műegyetemi Kiadó könyvesboltjában vagy honlapján vásárolható meg. 

Jegyzet: Hanna